2011. március 11., péntek

2. fejezet

"Utoljára egy nagy sikítást hallottam, majd minden elsötétült körülöttem..."

/Ann/

Hangos csipogásra ébredtem, nem értettem hogy miért is vagyok itt... Aztán eszembe jutott a buli aztán a nagy csattanás.. Juli! Te jó ég mi lett vele most tényleg meghalt?? 
Már legalább egy 10perce sírtam mikor nyitódott az ajtó. Azt hittem az orvos vagy a nővér lesz az de nem,  a fiú volt a clubból. 
-Szia! Látom felébredtél, jobban vagy?
-Szia. Hát ha nevezhetjük azt jónak, hogy a legjobb barátnőm meghalt tegnap este és , hogy teljesen egyedül maradtam. Akkor igen.-persze ezt mind hüppögések és szipogások között sikerül elmondanom.
-Ne haragudj nem akartalak megbántani, és amúgy nem tegnap este történt hanem 4 napja. Holnap után lesz a temetés.
-Mi holnap után  és már négy napja alszok, de hát miért?-néztem rá kíváncsian hátha Ő tudja.
-Annyira kiborultál, a szüleid kérték az orvosokat, hogy nyugtatózzanak be.-mondta egy kicsit szomorúan.
-Én kértem Őket, hogy ne tegyék de nem hallgattak rám.

Hát sikerült teljesen lesokkolnia! Amikor végre átgondoltam a hallottakat végre sikerült reagálnom.
-Itt vannak a szüleim? És már miért is hallgatnának rád? Egyáltalán honnan ismered Őket??
-Igen a kórház értesítette Őket. És majdnem szomszédaik vagyunk, csak pár házzal lakunk arrébb.
-Akkor te mit keresel itt? 
-Magániskolába járok. És szerintük ez a legjobb.
-Mikor engednek ki?
-Hát szerintem ha jól vagy akkor holnap. A szüleid már intézkedtek a cuccaiddal kapcsolatban.
-De hát hova vitették?
-Átírattak abba az iskolába ahová Én is járok!-na hát én itt vesztettem el a fonalat már miért irattak volna át amikor eddig nem is foglalkoztak velem?!
-Azt véletlenül nem mondták, hogy miért?
-Mert a feltétel ez volt.
-Milyen feltétel és mihez volt a feltétel??
-Mindent a maga idejében Ann.
-Ha nem zavar elkísérnélek a temetésre. Persze csak ha nem..
-Örülnék neki. Legalább nem kell egyedül végig szenvednem..de nem bírtam végig mondani mert megint rám jött a sírás a bűntudat. Mert ha nem tartottuk volna meg a hülye szülinapomat akkor őt nem érte volna baleset és még mindig élne. Ekkor két ölelő kart éreztem meg magamon, majd elkezdte simogatni a hátamat.
-Ne hibáztasd magadat Ann nem a te hibád. Sírd csak ki magad akkor könnyebb lesz. Ő mindig itt lesz veled és vigyázni fog rád.

Nem értettem miért ilyen rendes velem igaz azon az estén is már ilyen volt de akkor sem értettem, meg mióta van itt? Ha négy napja itt vagyok akkor...
Amikor végre sikerült lenyugodnom hála a nyugtatásának, akkor végre választ kaphattam a kérdéseimre.
-Kevin kérdezhetek valamit?
-Persze nyugodtan.-de még mindig az ölelésében voltam.
-Mióta vagy itt?
-Amióta bekerültél, csak átöltözni mentem haza.
-De ezt nem értem nem is ismersz és itt vagy mellettem és ilyen rendes vagy velem. De miért?
-Lehet ez egy kicsit hirtelen lesz neked de aggódtam érted és látni akartalak, meg persze megmondani hogy rám mindig számíthatsz. Amíg hazamentem már éreztem, hogy hiányzol.
Na hát ez az a válasz amire nem számítottam! Köpni nyelni nem tudtam! Most erre mit mondhatnék?!
-Nyugi, nem kell semmit sem mondanod csak hagyd hogy melletted legyek. Jó?
-Oké.- bevallom azért jól esett, annyira régen éreztem, hogy igazán szeret valaki. Persze ott volt Juli,de ő már nincs...
-Annyira hiányzik!!-kezdtem újra a zokogást.
-Tudom... de hidd el idővel könnyebb lesz. Azt mondták a szüleid, hogy ma bejönnek hozzád...
-Minek eddig sem hiányoztam nekik!-sírtam tovább.
-És az én szüleim is kíváncsiak rád...-hirtelen húzódtam el tőle.
-de miért? Hisz azt sem tudják ki vagyok.
-Kíváncsiak arra a lányra aki miatt iskola helyett a kórházba járok.-mosolygott.
-Na akkor én vagyok a gonosz nőszemély aki miatt nem jársz iskolába.
-Ne, dehogy is csak kíváncsiak a jövendő..-itt elharapta a mondat végét.Mi???
-A jövendő... midet??-néztem rá kíváncsian.
-Hát ezt sajnos nem nekem kell elmondanom mert ezt a szüleink intézték.
-Mond el kérlek.- bújtam vissza a karjaiba.
-De nem akarom mert félek, hogy akkor megutálsz és ellöksz magadtól.
-Nem foglak csak mond el kérlek, legalább te ne hazudj nekem!-kértem.
-Jó legyen, de tudom hogy ezek után majd látni sem akarsz majd. Hát hol is kezdjem? 
-Az elején...
-Amikor a mentősök behoztak a kórházba én is veled jöttem, de tudtam csak úgy engednek be ha azt mondom közeli hozzátartozó vagy a menyasszonyom vagy. Így hát az utóbbit mondtam. Persze a kórház értesítette a szüleidet akik amikor megérkeztek, közölték velük, hogy a vőlegényed bent van veled. Hát amikor megláttak meglepődtek mivel ismerték a szüleimet és persze engem is. De az igazság az, hogy nem tudtam azt hogy egy lányuk is van. Ne haragudj de ezért nagyon elítélem a szüleidet. Na szóval felhívtam a szüleimet, hogy elmondjam mi történt és kértem őket, hogy segítsenek. Ők azt mondták bármiben segítenek de, ők hogy tudnának. Aztán apám hívott, hogy megoldották az ügyet így most már soha sem leszel egyedül, legalábbis én mindig veled leszek persze csak majd ha te is akarod.
-Ezt mégis, hogy érted?
-Ne haragudj, hogy ezt mondom de a szüleid csak úgy odaígértek nekem, hogy téged meg sem kérdeztek.
-Hogy mi?!?!-húzódtam el tőle.
-Ne legyél ideges.
-Már hogy ne lennék az!!-kiabáltam.
-Meghallgatnál kérlek!-kért szépen és magához ölelt. Annyira jól esik a közelsége ez miért van?
-Persze.
-Szóval innentől a szüleim fizetik az iskoládat, a kiadásaidat és a szünetekben és hétvégén nálunk otthon töltöd az idődet..velem. És ha készen állsz rá akkor összeházasodunk, persze ha nem szeretsz akkor sincsen gond, semmi sem kötelező.-mosolygott rám.
-persze, ha így viselkedsz mindig akkor nem lesz gond. Annyira biztonságban érzem magam a karjaidban.
-Na látod ennek nagyon örülök.-nyomott egy puszit a fejemre.
Tudom, hogy nem helyénvaló de annyira boldog vagyok. Soha többet nem kell egyedül lennem.
-És mikor jönnek a szüleid?-rémültem meg amikor arra gondoltam, hogy nem fogok nekik tetszeni és nem akarják majd ezután ezt az egyességet.
-Szerintem akármelyik pillanatban itt lehetnek! Ne félj! Engem is egy pillanat alatt az ujjad köré csavartál.-nahát én most szerintem a fülemtől a lábujjamig elvörösödtem.
-Na azért ne túlozz!-fúrtam a fejem a mellkasába.
-Ne érezd magad zavarban én mindig ilyen szókimondó vagyok, és szeretném ha te is mindent megosztanál velem. Oké?
-Jól van, megpróbálom.
-Ha valamit szeretnél akkor nyugodtan szólj, legyen az bármi!-itt az állam alá nyúlt és óvatosan felemelte a fejemet úgy hogy a szemembe tudjon nézni.-Tényleg bármi! Mindent meg akarok neked adni, szeretném ha boldog lennél.-adott egy puszit az orrom hegyére, de én annyira vágytam volna egy igazi csókra. Vajon , hogy csókol? Vajon mikor fog megcsókolni?
-Min gondolkozol?-na tessék megint elvörösödtem.
-Kérlek mond el, megígérted.
-Azon, hogy miért nem csókoltál még meg?-lehajtottam a fejem.
-Mondtam már, hogy ne érezd magad kellemetlenül! És csak azért nem tettem meg mert nem akartalak lerohanni, nem akarom, hogy azt érezd bármi kötelező lenne!
-És ha ezt én szeretném?-félénken néztem rá mivel kíváncsi voltam a reakciójára. Mosolygott, de a szemében boldogságot és szerelmet láttam csak, tényleg ennyire szeretne pedig még csak most ismert meg?! Aztán egyszer csak lecsapott az ajkaimra, gyengéd volt és annyira jól esett, csak akkor húzódtunk el egymástól amikor már nem volt levegőnk. Én megint csak odabújtam hozzá, ő pedig erősen szorított magához.
És akkor eszembe jutott valami.
-Kevin...
-Igen?
-Ugye a szüleimmel nem lesz muszáj találkoznom?
-Mondtam Ann, hogy semmi sem kötelező! Ha te nem akarod őket látni akkor nem kell.
-Akkor te ismered az öcsémet is?
-Igen. Miért te nem?-nézett rám meglepődötten.
-Nem.-szomorodtam el.-Én két éves korom óta itt vagyok a bentlakásos suliban, és azóta egyszer sem voltam otthon, sőt még telefonálni sem telefonáltak. Szégyellték, hogy lány volt az első szülött a családban.-szomorúan néztem fel Kevinre akinek a szemébe hirtelen düh és gyűlölet lobban az előző érzések mellett.
-Ezt még megkeserülik!-csattant élesen a hangja.
-Kevin, ne kérlek!-értetlenül nézett rám.-Ne tedd, örülhetek hogy nem dobtak ki egy árvaháznál. Amúgy akármit tesznek ők akkor is a szüleim.
-Jól van kedvesem, de többet nem hagyom, hogy bántson akárki is.
-Nem védhetsz meg mindentől!
-De igen! Majd meglátod mellettem nem mer majd senki sem bántani, vagy akár egy rosszat szólni. Jó?
-Köszönöm.-öleltem meg szorosan majd most én csókoltam meg.
-Hihetetlen de annyira szeretlek, mintha mindig is ismertelek volna.
-Azt hittem csak én érzek így!-mosolygott, istenem milyen szédítő a mosolya. Majd abbahagyta és így folytatta:
-Nicol Annamarie Koller, Szeretlek amióta megláttalak!-és kaptam még egy csókot. Aztán nyílt az ajtó....



Na szóval ez lenne az új rész ez a boldogabb kategória, de nem mindig lesz ilyen! Puszi Rosalie